Felkészülni fejben és lélekben – interjú Sárköziné Ruff Eszterrel

Néha az életvitel az oka, a rohanó mindennapok, hogy mire rászánjuk magunkat a gyermekvállalásra, bizony benne vagyunk a harmincas éveinkben. Nem is lenne ezzel gond, csakhogy mi már szeretnénk, a baba pedig még várat magára, hiszen nem csak testileg, de lelkileg is alaposan fel kell készülni rá. Ez fogott meg Eszter történetében, aki ugyan nem negyven éves kora felett szült, mégis amit leírt a várandósságára való felkészülésről, az véleményem szerint mégis az e heti témánkba vág.

Hány éves voltál, mikor elhatároztátok, hogy gyermeket szeretnétek? Sokan évekig is próbálkoznak, te mit gondoltál akkor, körülbelül mennyi fog eltelni a döntéstől addig, míg megfogan?

Férjemmel már az első randevú alkalmával szóba került mind a házasság, mind a gyermekvállalás kérdése. Ez azért volt nagyon fontos számomra, mert már olyan kapcsolatra vágytam, ahol az elköteleződés nem egy szitokszó, hanem az élet része.
Legalább egy éven át mantráztam magamban, hogy milyen kapcsolatra vágyom, hogy milyen legyen az a Társ, akivel családot alapítanék, és a lehető legboldogabb és kiegyensúlyozottabb életet élhetném. Ahol nem kell játszmákat játszani, ahol önmagunk lehetünk, ahol szeretet van és megbecsülés, ahol Nő lehetek, a párom  pedig Férfi.

Jellemző rám, hogy mindent többször végiggondolok, jól átjárom minden irányból, nem vagyok az a fejjel a falnak típus, mindenre szeretek  felkészülni, mindig kell, hogy legyen A, B, C, de még  D terv is. Viszont  mikor megismertem a párom, mintha az élet az összes kívánságom (… ami kitért még a szemszínre is, a csillagjegyre, a függőségekhez való viszonyulásra, a családjára, és hogy hogyan bánjon velem és másokkal. Szóval igen részletes kívánalmaim voltak) ezüst tálcán nyújtotta felém, és én azt éreztem, hogy itt van, ő az, Ő az, akit kértem. Onnantól kezdve nem volt kérdés, egyből összeköltöztünk, egy év múlva eljegyzés, pár hónapra rá esküvő, így én már akkor abbahagytam a fogamzásgátló szedését, röpke  19 év után.
Ahogy hirtelen minden kézzelfoghatóvá vált, jött egy kis riadalom. Mikor valamire régóta vágysz, majd egyszer csak megkapod és a boldogság mellett mégis megrémülsz. Ráébredsz, hogy a felelősség azért téged is megrémít, vajon tényleg tudsz-e élni a lehetőséggel, valóban készen állsz-e rá? Furcsa az ember, valahogy mindig azt akarja, ami nincs és még én, aki teljesen tudatosan haladtam egy cél felé, még én is megrettentem. Természetesen tisztában voltam vele, hogy ezt akarom, de mégis úgy éreztem, hogy azért az esküvőn még nem bánom, ha nem vagyok várandós, de ha úgy alakul, hát legyen. Aztán jött a nyár. Közös nyaralás barátokkal, ami talán az utolsó, hiszen ha jön a baba, akkor minden más lesz. És újra ez az érzés…, hogy talán nem baj, ha még most nem fogan meg.

Közben előléptettek a munkahelyemen. Az életem olyan, volt, mint egy tündérmese. Sorra teljesült az összes kérésem. Megvolt aAz Álompasi, aki a tenyerén hordoz, megvolt a karrier jó fizetéssel, szuper kollégákkal, voltak tervek és kilátások.

Jött az ősz, még egy gyors nászút is kell, gondoltam. Úgy éreztem, erre se lesz már többé alkalom. És itt már akár meg is foganhatna a babánk, milyen szép volna. De nem így lett…
Jött a tél. A munka egyre többet kivett belőlem. Nem tudtam, mi a baj, hiszen annyira boldog voltam benne. Még mindig szerettem, de valami nem stimmelt. Egyre kevésbé éreztem szabadnak magam, egyre kevésbé éreztem nőnek magam. Azelőtt élveztem, hogy fát lehet vágni a hátamon. és hogy nő létemre meg se kottyan 16 óra munka, de addigra azt éreztem, hogy ha itt leszek várandós, akkor azonnal dobnom kell a munkát, és akkor mégis hogyan lesz pénz, de ha tovább dolgozom, akkor ilyen igénybevétel mellett hogy maradna meg a baba.
Már kezdett aggasztani, hogy több, mint egy éve “próbálkozunk” (sosem szerettem így hívni, éltünk, mint előtte, csak védekezés nélkül) és sehol semmi, pedig tuti minden rendben egészségügyileg, mert nem lehet másképp és pont. A nőgyógyászom azért felírt egy hormontartalmú gyógyszert, mert már nem vagyok 20 éves, segítsünk rá azokra a petesejtekre. Nem tetszett. Nem illett a képbe.  Hogy én, aki egy náthát 2 óra alatt megszüntet magának, és bármilyen testi tünetet képes kezelni, kizárt, hogy ne essen természetes úton teherbe. Természetesen, ha kiderült volna, hogy másképp nem lehet, akkor mindent megtettem volna, de az én hitrendszerem és felfogásom szerint mindent, de tényleg mindent el tudsz érni, ha valóban akarod, az akadály kizárólag te magad lehetsz. Erre anno felháborodtam, de be kellett látnom, hogy az életünkért kizárólag mi felelünk. A kapcsolatainkat, a munkánkat mi választjuk, mi hozzuk a döntéseket. Ha valami nem tetszik, csak magunktól kérhetjük számon. És ez szinte tényleg ennyire egyszerű, nem vagyunk áldozatok, kivéve ha (titkon legbelül) azok akarunk lenni.

Jött a tavasz. Már megvolt az ásványkarkötőm a gyermekáldáshoz is. Az összes ásványom meghozta hatását maximum fél év alatt az utóbbi időben, de úgy látszik, ez a téma nagyobb falat. Viszont motoszkált bennem egy érzés, hogy itt valami a lelkemben gátol. Valami, amiről nem tudok. Érzem, de fogalmam sincs, mi lehet. Az ásványokban az a csodálatos, hogy észrevétlenül, de eltántoríthatatlanul irányítanak afelé, amire szükséged van. Imádom ezt, mert nem kell gondolkodni, csak rábízni magad a sorsra és a megérzésekre. Az én megérzésem az volt, hogy itt az idő.

A munkahelyed és a beosztásod milyen volt ebben az időszakban?

Lecsapott a járvány, engem áthelyeztek olyan munkakörbe, ahol ülhetek, ehetek, ihatok, fix időbeosztású, volt benne újdonság, ami felfrissített, mégis voltak régi arcok, ami miatt otthon éreztem magam. Gondoltam, itt simán teherbe merek esni, hát innen akár egyenesen a szülőszobára is mehetek, annyival könnyebb (aztán nem így lett, de az egy másik történet).

Ha jól tudom, a családállítás módszerét is kipróbáltad. Ez pontosan hogyan zajlik és milyen hatással volt rád?

Ahogy több időm lett önmagamra – hiszen a covid miatt a szabadnapjaimat otthon töltöttem és a munka sem csigázott el annyira -, nyakamba vettem a netet, hogy márpedig én most megtalálom azt, aki segít nekem a családfelállítás módszerével elengedni azokat a  gátakat, amik miatt nem jön össze a baba.
Háromnál próbálkoztam, fontos volt, hogy szimpatikus legyen az illető, és csak egynél ment flottul a kapcsolatfelvétel és időpont egyeztetés. Erre mondom, hogy bízzuk magunkat a sorsra, ugyanis ennél jobb irányba nem is terelhetett volna.

Már a nyárba csúsztunk ekkor. Mit ne mondjak, az ember élete végéig tanul. Hát kiderült, hogy amiket hittem, hogy érzek, azok köszönő viszonyban sincsenek azzal, amiket valójában érzek. Óriási köveket hagytam ott a családállítónál. Sokkos, de jó értelemben sokkos állapotban hagytam el az irodát. Mintha lebegtem volna hazáig. Olyan dolgokat tudtam meg, amik még csak így, egy évvel később nyernek értelmet. Ez egy folyamat, amit ha jól csinálnak, akkor te észre sem veszed, csak utólag. Ez azért fontos, hogy ne omoljunk össze, ezt egy jó családállító nagyon komolyan veszi.  A jó időzítés mindennek a kulcsa. Én azt gondolom, azért akkor mentem, mert a lelkem addigra állt készen egy olyan lépésre, ami számomra valós megoldást fog hozni. A módszer kizárólag érzéseken alapul, Te, saját magad fogsz válaszokat adni magadnak tulajdonképpen. Például nálam elhangzott mondjuk, hogy nekem hiányzik a meg nem született testvérem. A tudatommal teljesen badarságnak gondoltam, de döbbenetes módon sírásban törtem ki, ahogy kimondtam ezt. Így egyszerűen nem tudod megkérdőjelezni, hogy igaz-e, hiszen van egy mélyről jövő, azonnali reakció, mindenféle agyalás nélkül. És ha már szembesülsz a rejtett fájdalmakkal, fel is tudod oldani, illetve kiderül sokszor, hogy nem is a saját fájdalmainkat cipeljük. Ami miatt nem a saját életünket éljük. Sokan ezért nem találják a megfelelő munkát vagy társat, mert valaki más igényeit követik vagy járják újra az mások életét. Hányszor halljuk, hogy ez a gyerek tiszta nagyapja. Hát ez konkrétan úgy is történhet, hogy a gyerek beáll a nagyapja szerepébe és az ő életét játssza újra. Elképesztő dolog, de mikor ott vagy annyi minden nyer végre értelmet. És ahogy telnek a napok egyre tisztább minden. Döbbenetemre a környezetem is kezdett rájönni dolgokra. Tehát olykor ott se kell lenni, ha valaki veled kapcsolatban állít, akkor neked is jönnek majd válaszok. Ez a morfogenetikus mezőnek köszönhető. Ez körülöttünk van, mint egy telepatikus csatorna. Hellinger kapcsán érdemes utána nézni, nagyon érdekes.
Az állítás utáni következő peteérésnél már meg is fogant a kisfiunk.
Nagyon boldogok voltunk, nagyon vártuk már. Na de én még dohányoztam. Mint kiderült, már a hasamban volt a férjem születésnapján is, ahol nem kevés alkoholt is fogyasztottam. És nem erősítettem meg eléggé a hátizmaim, pedig ez is tervben volt. Szerencsére sosem hagytam el magam, nem voltam sosem beteges típus és mindig energikus voltam, így tudtam, hogy a várandósság nem lesz kellemetlen számomra.
Ez is egy olyan dolog  szerintem, hogy ha készen állsz rá, akkor nem leszel rosszul. Ez így is volt. Az utolsó hétig kismamatornáztam minden gond nélkül. Természetesen addigra a hasam néha már útban volt, a derekam is gyorsabban elfáradt a bevásárlásokkor, és voltak napok, amikor csak henyélni volt kedvem. A laborom, a vérnyomásom végig tökéletes volt, a genetikai vizsgálaton a korom miatt (37. életévet akkor már betöltöttem és az a “bűvös határ “), mindenáron kereste a szöget az orvos, hogy vastagabb tarkóredőt mérjen a babán. Gondolta, ha magasabb rizikóba sorolnak, akkor az orvosom további vizsgálatra küld. Hogy óvatosságból akarta-e, vagy más okból kifolyólag, azt nem tudni, de sajnos rengeteg nőnél látom, hogy a szívbajt hozzák rájuk ezekkel a vizsgálatokkal, aztán kiderül, hogy teljesen egészséges a babájuk. És előfordul olykor pont az ellenkezője is. Én inkább csak támpontnak akartam használni, főleg, mert úgy voltam vele, hogy ha ki is derülne, hogy ne adj Isten beteg a baba, akkor sem vetetném el. Lehet könnyű ezt mondani, nyilván nem tudom milyen ez, de most úgy gondolom, megtartanánk. Elvégre az én nézetemben minden jó okkal történik. Ha hozzánk valamilyen defektussal érkezne baba, akkor azzal a szituációval van dolgunk. Természetesen hálás vagyok a sorsnak, hogy makkegészséges babával áldott meg minket.

Milyen hatással volt a munkádra, döntésedre és az életetekre a járvány?

A vírus kapcsán aztán jött a fekete leves. A jól fizető állásainkból nem sok maradt a korlátozások miatt. Vendéglátásban dolgozunk mindketten, ugyanannál a cégnél, ott ismerkedtünk meg.  És óriási szerencsénk (,vagy munkamorálunk) volt, hogy mindkettőnknek maradt munkája. Hatalmas pusztítást okozott a cégnek a vírus, mentették, ami /aki menthető, többek között minket is, de sajnos jóval kevesebbet tudtunk keresni és a korábbi “egyszer élünk” életvitel miatt semmi félretett pénzünk nem volt. Elnyaraltuk, elutazgattuk, elnagyvonalúskodtuk, elszórakoztuk. És milyen jól tettük! Hiszen utána be voltunk zárva, aztán terhesen és most gyerekkel már nem lesz olyan. Másképp lesz jó.

A pénz… hát nagyon aggódtunk, hogy így mégis hogy fogunk megélni, hogy veszünk meg mindent a kicsinek, miből fizetjük a vizsgálatokat, a szülést. Szerencsére, amikor már tudtam, hogy jön a baba, elmentem ismét családállításra, hogy ha már ilyen jól működik, akkor most jöttem “pénzt csinálni”. Azt hittem ez nem jött össze, ám pár hónapon belül a férjemet kétszer is előléptették és emelték a fizetését, míg más helyek haldokoltak a városban, addig a mi munkahelyünk dübörgött. Én hamar elmentem táppénzre, fogalmam sincs hogyan, de ezt is megtehettük. Férjem többet ment persze dolgozni, hogy több pénzünk legyen.

A családtól, ismerősöktől, barátoktól annyi holmit kaptunk a kicsinek, hogy szinte semmit sem kellett vennünk. Ilyenkor kell észrevenni, hogy amikor jólétet kérsz, az nem mindig egy zsák pénz, hanem például ilyen mindenhonnan áramló dolgok. Többször volt, hogy néztünk valamit, hogy meg kellene venni, de számolgatni kellett, és úgy döntöttünk várunk, aztán egyikünk Édesanyja pont olyat hozott. Ez egy nagyon fontos dolog a családállítás szempontjából is. Hogy a nagy ad a kicsinek. Az energiák megfelelő áramlása szempontjából fontos ez. Mi azelőtt nem fogadtunk el semmit és érződött szüleinken, hogy ettől úgy érzik,  nincs rájuk szükség. Az, ahogy fellelkesültek, hogy ismét segíthetnek nekünk, nagyon érdekes volt. Mi meg el tudtuk már fogadni, mert a gyerekünknek kell, tehát minket is megtanít a helyzet a helyes irányra.
Furán hangzik, de számtalan dolgot köszönhetünk ennek a járványhelyzetnek. Sokszor mondom, hogy általában a legrosszabbnak tűnő dolgok hozzák a legjobbakat az életünkbe. A fejlődést mindig megelőzi valami kellemetlen, hogy kimozdítson a megszokásból. (Mondom ezt úgy, hogy körülöttem nem történt tragédia a Covid-19 következtében, gondolom így könnyebb meglátni a helyzetben a jót.)

Szóval ott álltunk harmad annyi pénzzel, bizonytalan jövőképpel egy belvárosi kis bérelt lakásban, boldogan. Aggódtunk, de tudtuk, hogy mindent megoldunk.

Hogyan készítetted fel a tested a gyermekvállalásra?

Terhes vitamint sosem szedtem. Az orvosomat kérdeztem, ő azt mondta a folsav a lényeg. Abból már egy kúrát végigszedtem korábban a tervezésnél, és pont újrakezdtem, úgyhogy jól jött ki. Ezenkívül Kalciumot, Magnéziumot, Cinket és D-vitamint szedtem egy tablettában, valamint aszkorbinsavat por formájában.

A pandémia alatt otthon mindig zumbáztam, direkt olyan videókat választottam, ahol valami tengerparton vannak, abba menekültem. De várandósan nem esett jól. Sok a hirtelen elnagyolt csípőmozdulat, legalábbis nekem (vagy a kisfiamnak) nem tetszett, úgyhogy kismamatornára váltottam.

A várandósságot hogyan élted meg?

Az elején az étkezésre egyáltalán nem tudtam figyelni, csak azt tudtam enni, amit kívántam, ha mással próbálkoztam, savam lett, ami azelőtt kb. sose, úgyhogy ha akartam volna se tudtam volna mást tenni. Úgy a negyedik hónap után már tudtam sok zöldséget enni, de akkor is be kellett tartanom pár szabályt. Terhesség előtt rengeteg csokit ettem, úgyhogy a kakaós dolgok sem estek jól, és később a cukrot száműzni kellett az étrendemből, mert a terheléses vizsgálaton a határértéken voltam. Diéta nem kellett. Összesen 10 kilót szedtem fel, abból 5 kiló szülés után le is ment, de még úgy néztem ki, mint egy 6 hónapos terhes, aztán újabb 3 kiló mínusz pár napon belül.

Testileg nagyon jól éltem meg a várandósságot, egyszer volt egy durva rész a 15. hét környékén. Én mindig lelki háttérre gyanakszom, na itt egy olyan stádium volt, mikor már nem vagyok a régi önmagam, de még nem tudom ki az új. Ahogy fokozatosan anyává válunk, pedig még alig van hasunk. Amikor már nem tolerálsz bizonyos dolgokat, amik előtte fel sem tűntek. Például nekem munka közben a panaszkezelést, amit előtte imádtam. Ekkor már méltatlannak éreztem, hogy nekem mások miatt magyarázkodnom kell és idegeskedni a hasamban egy kis élettel, lenyelni, ha lekezelően beszélnek velem, mondván, hogy a vendégnek mindig igaza van. Úgy éreztem, hogy egy puha burokba szeretnék menekülni, ahol mindenki kedves, minden aranyos, nincs semmi erőszak és intrika.

És lélekben hogyan készültél fel?

Ha úgy vesszük, lélekben erre nem lehet felkészülni. A hormonok olyan dolgokat hoznak ki belőled, amikről fogalmad sincs. Tényleg tudsz sírni egy joghurt reklámon, vagy ha valaki hoz egy csokit. Aztán szülés után meg még durvább, de erről kevesebb szó esik, pedig ott veszélyes is lehet a hormonok ádáz játéka, és ha nem figyelsz, pillanatok alatt egy szülés utáni depresszió kellős közepén csücsülsz.  A férjeddel együtt, akinek ez szintén egy teljesen új helyzet. Rajtuk ott a nyomás, hogy most teljes mértékben ők a családfenntartók, ráadásul az első hetekben a nő, mint háziasszony nem igazán szuperál, úgyhogy a férj a munka mellett nekiállhat mosni, főzni, takarítani, vásárolni és kiszolgálni a feleségét, stresszelni mit akar a baba, miért sír, most az asszony miért sír, hogy néz ki egy mop, hol találja a betétet a drogériában, és miért nem mindegy, milyen vattát hoz és ha másfajta tusfürdőt hozott, miért sír már megint az asszony. És akkor kiderül, mik is hiányoznak a kelengyéből. Mégis jó az a sterilizáló, mégis kéne még 8 textilpelus és 4 rugdalózó, a lista elég hosszú és változatos.

Pár hét után feltűnik, mennyivel kevesebb a puszi, az ölelés, hiszen a nő már egy tejüzem, akire egy kis cukorfalat folyamatosan rá van csatlakozva. Akivel természetesen nem tudtok betelni, akinél szebbet még nem láttatok. Aki, ahogy telik az idő egyre biztosabb, hogy az életetek valódi értelme.

Végül hány éves voltál, mikor megszületett a babátok és milyen volt maga a szülés?

37 és fél voltam mire megszületett a kisfiunk. Azt hittem mindent meg fogok érezni előre, hát semmit. Azt mondjuk mondogattam, hogy április 4. helyett március 29-én fog születni, mert a tünetek mindig kb. egy héttel korábban jelentkeztek, mint ahogy a terhesség hétről hétre cikkekben voltak. A 39. hetet kezdtem. Elmentem bevásárolni, kb. 10 kilót cipeltem haza és ideges is lettem, hívtam a férjem, hogy ez volt az utolsó, innentől házhoz rendelünk, elegem volt. Ki gondolta volna, hogy tényleg ez volt az utolsó alkalom.

Este korábban hazajött a munkából, meglepiből. Nagy boldogan jól bevacsoráztunk. Este fél 8 körül lehetett, mikor kivittem a tányérom, ahogy felálltam, éreztem valamit. A nyákdugó lehetett. Mondom oké, kezdhet távozni, végülis így utolsó héten. A konyhában leguggoltam valamiért, és ahogy felálltam, páff… elöntött a magzatvíz. Történetesen 29.- e volt, bár ez eszembe se jutott. Bevágódtam a kádba, kijöttem, majd vissza. Hát mondomm időnk még biztos van, de azért hívjuk a dokit. Fájás még sehol, én tök nyugiban, férjem hiperventillált, fújtatva, úristenezve szaladgált fel-alá, szedte össze a maradék holmimat a kórházba. Próbáltam nyugtatni, hogy ó, ilyenkor még csomó időnk van. Hát, nem volt, 5 órán belül már a karunkban volt szerelmünk piciny gyümölcse.  A fájások egyből 8 percesek voltak, a kórházba 1-2 órával a magzatvíz távozta után értünk, addigra 2 ujjnyira voltam nyitva, 4 perces fájásokkal. Kos jegyű fiacskánk fejét óriási meglepetésre már lehetett érezni.
Én a várandósság ideje alatt végig úgymond feszítettem, tartottam a méhszájam, nehogy kinyíljon. Nem hittem, hogy lehetséges, ám szüléskor kiderült, hogy a tágulást is sikerült így lassítani. Legalábbis eléggé úgy tűnt. Végül császármetszéssel született meg Marci.
Nagyon nem szerettem volna császárt, de ennek is megvolt a maga lelki háttérre, ami szintén egy másik történet. Rá két napra el se hitték, hogy műtve voltam, annyira nem esett nehezemre a mozgás. Nem mondom, hogy nem fájt semmi, de elképesztő gyorsasággal regenerálódtam. A titok szerintem abban van, hogy amint lehet, mozogni kell. Már ahogy megy ki az érzéstelenítő.
5 hét után már futottam a busz után, 6 hetes kontrollon az orvosom mondta, hogy csináljak mindent, mintha mi sem történt volna, és tényleg úgy is éreztem magam, mintha terhes se lettem volna. Nekem nincs szuper bőröm, de mégsem repedtem szét, és egészen szépen vissza is feszesedett. Azelőtt is volt rajtam némi felesleg, most kicsit kevesebb van, és nyilván kevesebb az izom, hiszen az ember többnyire otthon van az első hetekben, hónapokban.

Mit üzennél azoknak, akik hezitálnak a koruk miatt, hogy bele merjenek vágni a negyven feletti gyermekvállalásba?

Semmiféle hátrányát nem érzem a kornak. Sőt! Sokkal türelmesebb vagyok, rutinosabb. Van, aki húsz évesen is megérett az anyaságra, ha úgy alakult volna, bizonyára az is jó lett volna, de egy percig sem bánom, hogy most szültem. És szeretnénk még gyereket, aki esélyes, hogy 40 éves koromra jön, mert 1 hónap múlva leszek 38, és 4 hónapos most Marci.
Én a húszas éveimet végigbuliztam. Óriási társasági életet éltem, jöttem, mentem, utazgattam. 30 körül már szerettem volna megállapodni, de nem találtam a megfelelő társat ehhez, még én magam sem tudtam mit keresek pontosan, pedig azt hittem. Általában komoly kapcsolataim voltak, de ahhoz hogy két ember tényleg egymást akarja élete párjának, több kell. A fiatalkori kapcsolataimban mindig volt valami, amit meg akartunk kicsit változtatni a másikban. Később jöttem csak rá, hogy az igazi szeretet elfogadó és a hibák inkább, mint egy fűszer adódnak hozzá a másikhoz, ami egyáltalán nem rossz dolog. Ezért volt fontos tudnom, melyek is azok a dolgok, amiket keresek, amiket még tudok tolerálni, és amiket semmi esetre sem szeretnék a közelemben tudni.

Amikor még nem tudtam, mikor jön az igazi Társam, akkor úgy voltam vele, hogy ha 40 körül még nem érkezik meg, akkor egyedül is vállalok gyereket. Nem tudtam elképzelni azt a verziót, hogy nincs gyerekem.

Aki hezitál, próbálja meg elképzelni magát 50 meg 60 évesen. Gyerekkel és anélkül. A teste reagálni fog. Hevesebb szívdobogás, gyorsabb légzés. Ha kicsi jel is utal arra, hogy szeretné, ha gyermeke lenne, akkor szerintem csak azért mellőzni az érzést, mert már öregnek hiszi magát, felesleges. Manapság már jóval tovább élnek teljes értékű életet az emberek, rajtunk áll milyenek leszünk. Ha figyelünk magukra, 70 évesen is mehetünk jógatanárnak vagy kezdhetünk egyetemen tanulni, ki mondja meg?

Merjünk a saját életünk főhőse lenni!
Ha mégis erős ez a félelem, de mégsem tudunk szabadulni a gondolattól, akkor érdemes azt megvizsgálni, hogy miért félünk ennyire az öregedéstől, ami egy természetes folyamat, úgy, mint a légzés, attól mégsem félünk. Jól belénk nevelik, hogy aztán rengeteg terméket, kezelést, gyógyszert adhassanak el. Én nem voltam hajlandó ezeknek aláfeküdni, végig azt mondtam, jobb állapotban leszek várandósan, mint előtte. Így is volt. Hiszen már nem dohányoztam, nem ittam alkoholt, kávét, kólát. A hajam bedúsult, a szemem csillogott, élveztem, ahogy gömbölyödik a pocakom, egyre szebbnek éreztem magam.
És az az érzés, amikor odaadják neked a babádat, ahogy érzed a kis szuszogását, a puha, selymes, meleg kis bőrét, annál finomabbat az életemben nem éreztem és soha sem fogom elfelejteni.

Most azt gondolom, 42 éves koromig próbálkoznánk, ha előbb nem jön össze a kistesó, de semmi sincs kőbe vésve. Lehet, 45 évesen is röhögve belemegyek. Az én hitem szerint akár 50 évesen is tudnék probléma nélkül szülni. És általában, amiben hiszünk, az úgy is van.
Én hittem és megtapasztaltam, illetve tapasztalom folyamatosan. Az élet a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk, viszonozni nem tudjuk, hát adjuk tovább, ha tehetjük!