Vallomás az ötödik hónapban
Öt hónapos és ismét mosolyog. Vidám, kiegyensúlyozott baba.
A kérdésre, hogy vagyunk, rávágjuk a választ: minden rendben. Étkezésekkel megszakítva ugyan, de lényegében átalussza az éjszakát, nem beteg, szépen fejlődik, körülöleli a szeretet. Ugyanakkor mindig megfordul a fejemben, hogy ez talán túl egyszerűen hangzik a valósághoz képest, hozzá kellene tennem, mekkora felelősség és mennyi feladat a gyermeknevelés. Önmarcang és próbatétel. Olyan, mint amikor belevetnéd magad háttal a tömegbe. Ott az állandó kérdés, hogy vajon elkapnak-e? És ha igen, akkor lesz-e következő kéz, ami a levegőben tart, vagy a földre zuhansz.
Hangsúlyozni szeretném, hogy aki úgy dönt, eljött az idő, jól gondolja meg, mire vállalkozik és ezt ne egyedül tegye! Bizony a kapcsolat/házasság komoly megmérettetése is a gyermekvállalás. Türelemjáték.
A cukisághegyek mögött a fáradtság és lemondás szakadékai húzódnak. Nem akkor alszik el, mikor én fáradt vagyok, és persze nem akkor ébred hatalmas mosolyokkal, kipihenten, mikor én is készen állok a játékra. Nem akkor eszem, mikor éhes vagyok, nem akkor zuhanyozom, mikor igazán rám férne már, és persze egyáltalán nem akkor váltok a női szerepeim között, mikor én szeretném. Az anya-feleség-háziasszony-kívánatos nő párhuzamos idősíkjaiban létezem… Azután felriadok hajnali négykor és komolyan nem tudom, hogy kerültem a székről az ágyba, és vajon a következő ébredéshez már előkészítettem-e mindent vagy sem. Néha még a szülésről is álmodom. Nem, nem feledteti el vagy szépíti meg az idő, csak úgy érzem, megérte a fájdalom ezért a kis manóért. Ha nézem ezt a csöpp lényt, és eszembe jut, hogy nem csak én küzdöttem, hanem ő is, belesajdul a szívem… ahogy akkor is, ha az eljövendő küzdelmeire gondolok. Szorosan megölelem, a karomba veszem és összepuszilgatom – míg tudom –, míg nem lesz túl nagy hozzá, vagy nem lesz neki kínos a társai előtt.
Rengeteg támogatás a családtól és a rádöbbenés, milyen lehetett minket felnevelni.
Szerencsések vagyunk, az igazi barátok megmaradtak, írunk, beszélünk, vagy most ők jönnek hozzánk. Bár teljes lényemmel érdeklődöm a hogylétükről, a válaszaikat csak félig tudom meghallgatni, csörgő nyuszik, zörgő elefántok és csipogó medvék hangkavalkádjában, szigorúan fürdetésig.
A legtöbbeknél szerencsére tervben van az utód vagy már babáznak is. Tőlük megtudom, minden korszaknak van valami sajátos kihívása, akár a fogzás, akár az alvási szokások, vagy a biztonságos környezet kialakítása… esetleg egyszerűen csak egy kósza front tesz keresztbe napokig az éjszakáknak. Számos fórum, kérdés, bizonytalanság, önvád, majd megújulás és emberfelettinek tűnő energiák, lendület.
Azután egy újabb hét eltelik, és jön ez a minden nehézséget súlytalanság állapotába emelő tekintet és mosoly. Igen, ilyen anyának lenni. Rohadtul nehéz, de azért mégis megéri!
Ti mit éreztek? Hogy élitek/éltétek meg az első hónapokat?