Kiborulás – bármikor, bárkivel előfordulhat
Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy nem vagyok pszichológus, valamint semmi más célom nincs ezzel a bejegyzéssel, mint megerősíteni, sokakkal előfordul a szülés utáni időszakban – néha még később is –, hogy végeláthatatlannak tűnő, nehéz időszaknak éli meg a mindennapokat.
Sok fórumon, csoportban felmerülnek a depresszióval kapcsolatos kérdések, általában félve, viszont mindig számtalan válasz, megerősítés és támogatás érkezik. Talán az a legnehezebb ebben, hogy érezzük, valami nincs rendjén, de nem igazán merünk beszélni róla. Szülés után még azt gondoljuk, talán normális is, hogy sírunk, elkeseredünk, féltjük a kicsit, de van, akinél hónapokkal később történik meg, vissza-vissza tér az érzés. És akkor ott állunk, egyedül érezve magunkat, kérdőn, hogy kinek is mondjuk el, mit érzünk. És tényleg, mit is érzünk? És normális ez? Igen, úgy tűnik, normális, de legalábbis előfordul.
Általában az alábbiakról számolnak be az érintett anyukák:
- alvászavar
- sírás (sokszor úgy tűnik, ok nélkül)
- túlzó féltés, aggodalom, hogy a babával történik valami
- folyamatos bizonytalanság, lelkiismeret furdalás
- állandó érzése annak, hogy valamit rosszul csinálsz
- befelé fordulás, bezárkózás
- néhányan a kisbabát is idegennek érzik, főleg a szülés után
Lehetséges megoldások
- Merj segítséget kérni!
- Ne támassz magad felé hatalmas elvárásokat ebben az időszakban! Ha mosatlan marad a tányér vagy piszkos a ruha még egy napig, mindenki megértő lesz majd.
- séta, kimozdulás (Néha már az is segített, ha én vittem le a szemetet.)
- a feszültség levezetése: ha kell, akár ordítsd bele egy párnába
- programok a babával (mi beszereztünk egy napernyő/esernyőt és imádjuk)
- énidő: kávé, fürdő (persze ez nehéz, ha nincs támogatás vagy segítség, de ha meg lehet valahogyan oldani, nagyon sokat segít a hangulaton)
- hordozó
- fehér zaj az altatáshoz/nyugtatáshoz
- vitaminok – nem csak a babának, nekünk is szükségünk van rá!
- napirend kialakítása
Mi hat hónapos korában költöztünk el. Akkor jött elő újra… napokig csak sírtam. Szép az új lakás, segítséget is kaptam a nagyszülőktől, amikor kellett, mégis folyamatosan úgy éreztem magam, mint aki nem találja a helyét. A kicsi rá egy-két hónapra 4:20-kor ébredt reggelente, csak kinn aludt, így nem pihentem ki magam. Közben elkezdtem azt érezni, sosem lesz munkám, a CSED-ből GYED lett, ami hirtelen nagy váltás volt. Mindegy is, sorolhatnám az okokat, mindig volt. Nem nevezném depressziónak, de kiborulásnak mindenképp. Utána néhány hét eltelt és elmúlt az egész. Kerestem olyan kis apró eredményeket a napomban, aminek a teljesítése örömet okozott. Ha nem is aludtam, letöltöttem hangos könyveket, és amíg sétáltunk, Ő aludt, én hallgattam. Minden este próbáltam sütni valamit, hogy érezzem az eredményességem. (Amúgy az előkészítésnél még ébren volt, azóta is szeret a konyhában lenni.)
A lényeg, hogy ehhez eszméletlen sok kitartás kell. És mindig ott kell, lebegjen előttünk, hogy nem vagyunk ezzel egyedül! Ha kell, beszéljünk róla, és akár kérjünk segítséget is! Ha pedig csak egy kis hangos zene, kiabálás, könnyek, csoki, nasi, bor kell, azt is engedjük meg magunknak. Megérdemeljük.