Vallomás a tizenötödik hónap végén
Dani egy hónapja kezdett el egyedül járni, és úgy érzem, ezzel együtt kinyílt számára a világ. Elképesztő érzés figyelni, ahogy napról napra új dolgokat fedez fel, egyedül rájön olyan apróságokra, amelyek az Ő világában még hatalmas dolognak számítanak. Engem pedig hatalmas büszkeséggel töltenek el. Tegnap például kávékapszulát találtam a játékában (rájött, hogy éppen beleillik az egyik narancssárga alakzatba, azzal együtt pedig be tudja dobni a kis játékházikó ablakán). De a fáradhatatlan, elsőre értelmetlennek tűnő gombnyomkodás is változáson ment át, már ide-oda rohangálva abban a sorrendben nyomkodja a mosó- és mosogatógép funkcióit, ahogy én szoktam. Szerencsére nyitott ajtóval nem indulnak el. Ha hozzáadunk egy kis fogzást és néhány elesés miatti sérülést mindehhez, akkor egy olyan élettel teli, izgő-mozgó kis egyéniséget kapunk, aki iszonyatosan lefárasztja a környezetét. Imádom minden pillanatát, de tény, hogy nap végére sokkal jobban kimerülök, mint amikor még csak hasra tudott fordulni. Folyton előre kell gondolkodnom azon, vajon mi lesz a következő lépése. Szó szerinti lépéseire és a kis agyacskájában lejátszódó gondolatokra egyaránt figyelnem kell. Az egyiket az esések megelőzése miatt, a másikat a nem babának való tárgyak gyors elpakolásáért.
Eközben azzal is jár a felfedezés, hogy a kis Bartolomeu Dias kerülgeti a ,,Jóreménység fokát”, fejével éppen hogy megúszva a végzetes hajótöréseket. Én pedig rohanok utána, elrejteni a hazahozni kívánt kincseket, amelyek vélhetően fulladásveszélyt okoznak, vagy minimum fél maroknyi homok van bennük.
Még be tudom varázsolni a babakocsiba némi ígérettel és őszi terméssel, botokkal. Azonban ha kiveszem menet közben, akkor rohanhatok utána, fél kézzel tolva az üres, mégis fontos holmikkal teli (játékok, babanasi, pelus és váltóruha) kocsit. Ő pedig fogja magát, és mint a puskagolyó – tökéletesen meghatározva a vágyott célt – kilő a messzeségbe. Nem össze-vissza, hiszen már 15 hónapja látja ezeket a helyszíneket, ismeri őket, tudja, hová tart. És persze kezd kialakulni a preferenciája. Az Állatkertben jegesmaci, nyomkodós gombok az oroszlánoknál, tigris kifulladásig és kis halak a Nagy Sziklában. A játszón lépegetés le-fel a padról, kukucskálás a hajóablakból, labdadobálás és a kis barátja. A másik játszón a tiltott víz kerülgetése minden irányból, amíg lopva bele nem lehet nyúlni. A piacon avokádók pakolászása, az IKEÁban főzés. És nyilván nem kell anya keze ilyenkor, hiszen Ő már érzi a cipőbenjárás fortélyait. Azután billen kicsit, és akkor mégis anya, moströgtönazonnal. Sok puszi, bújás, de már mutatja, merre tegyem le.
Fáradt vagyok, de tele a szívem. Büszke, rácsodálkozó, kétségbeesett, de mindenekelőtt ANYA. Bár ebből még csak az A betűt sikerül összeszednie szóban, de ez a kis test és lélek minden rezdülésével sugározza felém szüntelen. Én pedig, miután végre elaltatom, előveszem az aznapi képeit és gyönyörködöm benne…. egy pohár bor mellett.