Szülőként leginkább abban különbözünk…
Az első év – sőt, bizonyos értelemben már az első néhány nap is – megmutatta, miben különbözünk szülőként. Ez nem arról szól, hogy kialakulnak a szerepek, sem arról, hogy Anya többet van a kicsivel (nyilván, ilyenkor a szoptatás és egyebek miatt rám van jobban szüksége), hanem arról, ki milyen módon gondoz, nevel. Persze ez majd biztosan változni fog, alakul… de mégis.
Nálunk Apa jobb az altatásban, szigorúbb, mert nem sokat mesél vagy bohóckodik ilyenkor. Felsorolja, mennyi minden alszik már, azután szépen együtt álomra hajtják a fejüket. Ha a babánk kikukucskál, türelmesen figyelmezteti, ideje aludni. Persze altatok én is, a végeredmény mindig siker, de nálam hosszabb ideig tart, több bezsélgetéssel.
A fürdetés nálunk közös meló, már az első naptól. Mivel császáros voltam, nem emelhettem a vízzel teli kis kádat, ezért kialakult – és megmaradt – a szokás, miszerint Apa vetköztet, Anya előkészíti a vizet. Anya fürdet, Apa kiemel. Anya krémez és pelenkáz, addig Apa fésül… Majd Anya elmegy vacsit készíteni, Apa pedig pizsibe öltözteti a babát. Jól működik, élvezi, hogy mindketten szeretgetjük ilyenkor.
A játékra mindenki kapható. Apa a nyúzós, emelgetős, bírkózós dolgokra, én viszont minden olyasmire is, amitől akár piszkosak is lehetünk: sarazás, festés, bármi ilyesmi.
Az etetés teljesen az én feladatom. Az is, hogy kitaláljam, mi a napi menü és az is, hogy végrehajtsam a feladatot. Ugyanígy én intézem az oltásokat (a Nagyi, azaz anyukám mindig elkísér minket), de a védőnői státuszra együtt visszük Apával.
A nevelésben úgy érzem, egyelőre mindketten higgadtak vagyunk, de nem mondom, hogy nem volt nehéz, míg ezek a dolgok kialakultak. Újdonság a szülői lét, ráadásul egyáltalán nem olyan felhőtlen minden, mint a jól beállított képeken látszik. Hatalmas hullámhegyek és -völgyek tarkítják a mindennapokat. Tele kétségekkel. De hálás vagyok, hogy itt vagyunk Neki és és egymásnak is… hogy együtt vagyunk, családként.