És mikor jön a kistestvér?

„És mikor jön a kistestvér?” Ártatlan kérdésnek tűnik.

Sokszor kedvesen kérdezik. Mosolyogva. Beszélgetésindítónak. Talán azért, mert már van egy gyerekünk, és valahogy magától értetődőnek tűnik, hogy akkor egyszer majd érkezik a következő is. Én pedig ilyenkor egy pillanatra mindig megállok. Mert mit mondjak? Mondhatnám azt, hogy „majd meglátjuk”. Hogy „egyelőre nem tervezzük”. Hogy „ha jön, jön”.

Nem tartozom senkinek magyarázattal. De én sokszor elmondom az igazat. Hogy jött(ek) volna. Csak nem maradt(ak). És hogy nem egyszer kellett már elbúcsúznunk egy olyan babától, akit szerettünk, vártunk, akinek talán már helyet is csináltunk magunkban, a fejünkben, az életünkben. És abban a pillanatban megváltozik a beszélgetés.

A másik fél zavarba jön. Én is zavarba jövök. Jön egy „jaj, ne haragudj, nem tudtam”, én pedig természetesen azt mondom, hogy „semmi baj”. Mert tényleg nem tudhatta. Pontosan ez az. Nem tudhatjuk.

Nem tudjuk, mi van egy család mosolygós fényképei mögött. Nem tudjuk, hányszor néztek két csíkot remegő kézzel. Hányszor hitték el, hogy most végre minden rendben lesz. Hányszor ültek egy rendelőben, ahol egyetlen mondattal kettétört valami. Nem tudjuk, hogy az az egyke tényleg azért egyke-e, mert a szülei így tervezték. Nem tudjuk, hogy a gyermektelen pár nem akar-e gyereket – vagy évek óta mindennél jobban akar. Nem tudjuk, hogy volt-e baba, akiről rajtuk kívül szinte senki sem tudott. Nem tudjuk, hogy éppen lombikra járnak-e, várnak-e valamire, gyászolnak-e valakit, vagy egyszerűen csak nem szeretnének gyereket.

És valójában egyik esetben sem tartoznak magyarázattal. Mégis újra és újra megkérdezzük.

„Na és nálatok mikor jön a baba?”

„Nem szeretnétek már egy kistestvért?”

„Nem lesz nagy a korkülönbség?”

„Mire vártok még?”

Talán azért, mert ezek nálunk valahogy teljesen természetes beszélgetési fordulatokká váltak. Én is biztosan kérdeztem ilyet régen. Lehet, hogy valakit én is olyan helyen érintettem meg egy könnyednek szánt mondattal, ahol nagyon fájt. Ezért nem haragszom arra sem, aki tőlem megkérdezi. Csak azt szeretném, ha lassan leszoknánk róla. Mert amikor azt kérdezzük egy pártól, hogy mikorra terveznek gyereket, valójában valami nagyon intim dologba kérdezünk bele.

És amikor egy anyától azt kérdezzük, hogy mikor jön a kistestvér, fogalmunk sincs róla, milyen válasz lapul a mosolya mögött. Lehet, hogy azt mondja majd: „még nem tudjuk”. És közben pontosan tudja, hány hetes lenne most. Lehet, hogy azt mondja: „majd egyszer”. És közben minden hónapban reménykedik. Lehet, hogy viccel elüti. És lehet, hogy hazamegy, és sír egyet.

Én néha elmondom. Nem azért, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam azt, aki kérdezett. És nem azért, mert bárkinek joga lenne tudni, ha nem akarnám. Hanem talán azért, mert szeretném, ha egy kicsit láthatóbbá válna az, amiről olyan keveset beszélünk. Hogy a „mikor jön a kistestvér?” mögött néha elveszített babák vannak.

A „mikor lesz már gyereketek?” mögött néha évek óta tartó küzdelem. A „nem akartok még egyet?” mögött néha egy olyan történet, amit a kérdezett embernek már kimondani is nehéz. És persze lehet, hogy nincs mögötte fájdalmas történet. Lehet, hogy egyszerűen nem akarnak gyereket. Vagy nem akarnak még egyet. És ez is teljes válasz.

Talán egyszer eljutunk oda, hogy nem kérdezzük meg. Hogy ha valaki babát vár, majd elmondja, amikor szeretné. Ha kistestvért terveznek, megosztják, amikor szeretnék.Ha pedig nem beszélnek róla, akkor elfogadjuk, hogy ez az ő történetük.

Én még mindig meglepően gyakran találkozom ezzel a kérdéssel. Van, hogy hetente, máskor havonta kerül elő valahol. És minden alkalommal arra gondolok: bárcsak ezt az egy kérdést lassan megtanulnánk nem feltenni egymásnak. Nem azért, mert rosszat akarunk. Hanem éppen azért, mert nem tudjuk, mit hordoz a másik.

És néha a legnagyobb tapintat egyszerűen az, hogy nem kérdezünk.