Szüléstörténet

Mindenkinek van születéstörténete és minden anyának megvan a saját szüléstörténete is. Előbbire csak tudat alatt emlékszünk, bár az újabb kutatások szerint sok dologra hatással van az életünkben, mégis akkor tudjuk igazán feldolgozni, ha van, aki elmeséli. Utóbbit viszont pontosan el tudjuk mesélni. Azonban az, hogy ezt kivel és hogyan osztjuk meg, már teljesen ránk tartozik.

Íme az én szülés- és a fiam születéstörténete…

40+3… és semmi. Már korábban eldöntöttük, hogy ha így alakul, akkor kedden indítani fogják a szülést. Nagy baba volt már akkor is, szerettem volna, ha természetes úton jön világra. Persze megegyeztem az orvossal, hogy ha bármi komplikáció lenne, császározzanak. Hétfőn ismét mentem az NST (non-stressz teszt) vizsgálatra, hogy ellenőrizzék Dani mozgását. Szokás szerint, ahogy mérték volna, alig-alig mocorgott. Lépcsőzés, csoki… volt minden, de Ő inkább figyelt a lubickolás helyett. Amikor a kezemet közelebb tettem a pocakomhoz, akkor azért oda-odasimult hozzá. Mindenesetre az orvosom kedvesen jelezte, hogy már csak a bőröndért menjek haza, utána várnak a kórházban egy délutáni ballonozásra.

Nagyon izgultam. Leginkább azért, mert másnapra számítottam és hirtelen azt sem tudtam, hogy örüljek, mert előbb láthatom a kis gombócot, vagy szomorkodjak, mert azt mondták, ne nagyon egyek már, pedig mindent kívántam. A férjem higgadt maradt, pedig tudta, neki is készülnie kell, hiszen apás szülést terveztünk. Szerintem a szüleim voltak legjobban rápörögve az eseményekre, az első unoka érkezésére. Apukám vitt be a kórházba. A Róbertben szültünk.

Miután lett egy negatív Covid tesztem, már mehettem is a szobába, átöltöztem és irány a ballonozás. Persze utána olvastam mi is az… az 1930-as évekből származó módszer. Katétert helyeznek fel, annak a végén ballon található, amit felhelyeznek a kissé már nyitott méhszájba, ezután óvatosan és lassan elkezdik pumpálni, ami a vajúdás összehúzódásaihoz hasonló érzést okoz.  A kutatások szerint a babára nézve kevesebb stresszel jár, mint más módszer. A ballonnal visszavonultam a szobába (ekkor kb. délután fél négy lehetett), szomorúan konstatáltam, hogy a kedvesen odakészített paradicsomos húsgolyókat most ki kell hagynom, majd lefeküdtem és aludtam egy órát. A ballon miatt ugyan éreztem kis összehúzódásokat, de nem volt vészes.

Mikor újból vizsgáltak, már meg is lett az eljárás eredménye. A méhszáj tágult és egy gyors burokrepesztés után jelezték az orvosomnak, hogy nem várjuk meg a keddet, én pedig a férjemnek, hogy helyzet van, nyolckor kezdünk. Egy gyors Covid teszt után Ő is időben a helyszínen volt.

Nagyon kényelmes szobába kerültem, volt franciaágy, kád, de én mégis a szülőágyon kötöttem ki. A fájások jöttek rendesen, mindegyiknél elképzeltem, hogy egy szép helyre utazom és a repülő éppen felemelkedik. Amikor a legjobban fájt, akkor ért fel a fellegek közé. Ez működött egy ideig. Utána kaptam még egy adag oxit. Igaz, csak 1955 óta alkalmazzák ezt a szert, de valóban rendkívül felgyorsította a folyamatot. Ekkor még azt hittük, tizenegyre kinn lesz a baba… Azonban nagyon lassan telt az idő, néztem az órát… és már túlléptük a kijelölt időt.

A férjem mindent megtett közben. Hol a hátamat kenegette olajjal, hol tartott, mikor jobb oldalamon kellett nyomnom valamennyit, majd fordultunk és baloldalon. A picuri fejet látták, de csak nem akart előrébb mozdulni. Guggoltam is, a férjem nyakába kapaszkodva. A fájások erősek voltak, eredmény még mindig semmi.

Katétereztek, hogy a húgyhólyagot ürítve több helye legyen a kicsinek, de még mindig nem jött és már lassan fél tizenkettő is elmúlt. Ekkor látták meg, hogy egy ponton lilulni kezdett a fejecskéje. Nagyon gyorsan szakmai egyeztetést folytatott a szülésznő és a szülészorvos. Császár mellett döntöttek. Nem ijesztettek ránk, elmondták, hogy a fejállás miatt császárra van szükség. Mondtam, hogy rendben és már vittek is át a szomszéd műtőbe, ahol készen állt a csapat. Három fájás volt az epi előtt. Három, amíg nem nyomhattam, hogy a baba ne sérüljön. Talán ez volt a legrosszabb része az egész szülésnek, mert jött a tolófájás és vissza kellett tartani. A gerincem elő volt készíve a tűre, egy hosszúnak tűnő pillanatig mindenki megállt, várva, hogy elmúljon a fájás, hogy akkor adják be, amikor biztosan nem mozdulok.

Onnantól kezdve kb. tizenöt perc telt el, míg megpillanthattam a fiunkat. Nagyon kimerültem, fáradt voltam, remegtem, úgy éreztem fázom. Megkönnyebbülés volt, mikor láttam, hogy a férjemet mellém ültetik. Utólag mondta, hogy annyit kértek, szedje össze a dolgainkat a szülőszobából (ezalatt toltak engem át és készítettek elő), majd átkísérték és leültették mellém. Ő ennyit érzékelt mindabból, ami abban a pár percben történt. Vele is végig kedvesek voltak, ami szerintem fontos, hiszen gondoljatok bele, milyen érzés férfiként azt hallani, valami baj van a babával, majd eltolják a feleséged és csak várakozol… hát nálunk szerencsére nem így lett. Mindketten ott voltunk, mikor felsírt a picurka. Én pedig csak annyit kérdeztem: ,,Ez már a Dani?” Azóta is mosolygok rajta. Ki más lett volna, az a kisbaba, aki felsír abban a szülőszobában, ahol vagyok?

00:00 volt. Így végül nagy tanakodás után keddre írták a születés dátumát. Azért elég menő lesz majd, mindkét napon ünnepelheti.

58 cm és 3900 gr. A hossza okozhatta, hogy mikor rosszul mozdította a kis fejecskéjét, az beakadhatott.

Az arcát az arcomhoz emelték. Össze-vissza pusziltam, ahol csak értem. Azután elvitték, a férjem ment velük. Övé volt az első húsz perc is, a szobánkban feküdt, mellkasán a picikénkkel. Engem még varrtak, közben mindenki beszélgetett velem, mondták, milyen

aranyos és szép a kicsi, az egyik hölgy dörzsölgette a karom, hogy melegítsen, mert nagyon vacogtam. Persze nem volt hideg, csak a szervezetemben lévő anyagok miatt volt.

Végül engem is a szobába vittek. Áttették rám Danit, aki már méltatlankodott az apján, hogy valami nem stimmel, ott nincs tej. Azonnal cicizni kezdett, majd elaludt. Mikor megkérdezték, elvigyék-e éjszakára – mivel én nem tudok még felkelni hozzá – a férjem azonnal válaszolt: Nem kell, majd Ő felkel hozzá és rám helyezi. Sem akkor, sem máskor nem kértük, hogy elvigyék. Azóta velünk van. Imádjuk. Ő pedig egy nyugodt és vidám baba lett.