Iskolaérett már? – Az egyik legnehezebb szülői dilemma

Kevés olyan kérdés van az óvoda vége felé, ami annyira rá tud telepedni egy szülőre, mint ez: Vajon iskolaérett már a gyerekem?

Mert persze ott van az életkor. Ott vannak az óvónők véleményei. Ott vannak a barátok, ismerősök tapasztalatai. Az egyik gyereket még egy évig oviban hagyják, a másik már alig várja az iskolát. Van, aki iskola-előkészítőre jár, más otthon gyakorol, megint más azt mondja: majd az iskola megtanítja arra, amit tudnia kell. És közben szülőként próbáljuk kitalálni, mi lenne a legjobb a saját gyerekünknek.

Nem általában. Nem a szomszéd gyerekének. Nem annak, aki már ötévesen olvasott vagy szorzott. Hanem ennek az egy gyereknek, aki a miénk (teszem hozzá, a miénk pont jeleskedik a számolásban, nem is értem, honnan, mert nem tőlem, az biztos).

De mit kell tudnia egy iskolába készülő gyereknek?

Szerintem sokszor már itt elindul a fölösleges stressz. Mert amikor közeledik az iskolakezdés, hirtelen mindenki elkezdi számolni, hogy a gyerek hányig számol, felismeri-e a betűket, szépen fogja-e a ceruzát, tud-e színezni a vonalon belül, meg tudja-e kötni a cipőjét, mennyi ideig tud egy helyben ülni. És ezek persze mind lehetnek fontos jelek. De az iskolaérettség ennél sokkal több.

Tud-e figyelni arra, amit mondanak neki? El tud-e végezni egy feladatot akkor is, ha éppen nincs hozzá kedve? Meg tudja-e várni a sorát? Tud-e segítséget kérni? Hogyan viseli, ha valami nem sikerül elsőre? El tud-e válni reggel a szülőtől? Tud-e alkalmazkodni egy közösség szabályaihoz? És talán az egyik legfontosabb: érzelmileg készen áll-e arra a változásra, amit az iskola jelent?

Mert lehet egy gyerek nagyon okos, és közben még nehéz neki hosszabb ideig koncentrálni. Lehet, hogy ismeri a betűket, de egy kudarc teljesen kiborítja. És az is lehet, hogy sem olvasni, sem számolni nem tud még „iskolás szinten”, közben viszont kíváncsi, együttműködő, kitartó és egyszerűen megérett arra, hogy továbblépjen.

Egy év még az oviban – lemaradás vagy ajándék?

Sok családban felmerül az is, hogy maradjon-e még egy évet a gyerek az óvodában. Régebben talán erősebben élt az az érzés, hogy ha valaki „visszamarad”, akkor valami baj van. Pedig szerintem ezt egyáltalán nem így kellene nézni. Van olyan gyerek, akinek az az egy év rengeteget ad.

Egy év alatt elképesztően sokat tud változni a figyelem, az önállóság, az érzelmi érettség, a finommotorika, a beszéd, a magabiztosság. Más gyerek viszont már unatkozna az óvodában, vágyik az új kihívásokra, és készen áll az iskolára.

Nincs két egyforma történet. Ezért szerintem nagyon fontos meghallgatni az óvónőket. Ők nap mint nap látják a gyereket olyan helyzetekben, amelyekben mi, szülők nem. Látják közösségben, feladat közben, konfliktusban, szabályhelyzetben. Érdemes komolyan venni a véleményüket.

És ha bizonytalanok vagyunk, szakember véleményét is jó lehet kikérni. Mégis azt gondolom, hogy a végén sokszor a szülő érzi a legjobban, hogy a saját gyereke hol tart. Nem feltétlenül azért, mert mi látjuk a legobjektívebben. Hanem mert mi ismerjük a legmélyebben.

Tudjuk, mi történik vele egy nehéz nap végén. Tudjuk, hogyan reagál az új helyzetekre. Tudjuk, mikor fárad el, mitől szorong, miben bizonytalan, és mi az, amiben hirtelen hatalmasat tud fejlődni.

És akkor ott van az iskola-előkészítő kérdése

Na, nálunk ez is egy olyan téma volt, amiben könnyű elbizonytalanodni.  Mert amikor azt hallja az ember, hogy „mindenki jár”, rögtön felmerül:

Akkor az én gyerekem le fog maradni, ha nem jár?

Én végül nem vittem külön iskola-előkészítőre a sajátomat. Egyrészt azért, mert ezek sokszor elég drágák. Másrészt pedig azért, mert azt gondoltam – és reméltem –, hogy az óvodában megkapja azt, amire szüksége van ahhoz, hogy elkezdhesse az iskolát.

Nálunk ez volt a döntés. De azt is teljesen el tudom fogadni, hogy más család másképp dönt. Biztos vagyok benne, hogy vannak gyerekek, akiknek egy jól megválasztott iskola-előkészítő rengeteget segít. Lehet, hogy magabiztosabbak lesznek tőle, megszokják a feladathelyzeteket, fejlődik a ceruzafogásuk, a figyelmük vagy éppen az, hogy hogyan dolgozzanak önállóan.

És azt is hallani, hogy vannak iskolák, ahol bizonyos készségeket már az elején szinte adottnak vesznek. Ez az a pont, ahol szerintem jogosan lesz vita a szülők között. Mert egyfelől azt mondjuk, hogy az óvoda dolga az iskolára felkészítés, az iskola dolga pedig a tanítás. Másfelől viszont egyikünk sem szeretné, ha a saját gyereke úgy ülne be szeptemberben az osztályba, hogy rögtön azt érzi: mindenki más többet tud nála. Nehéz megtalálni az egyensúlyt.

Talán nem azt kellene kérdeznünk, hogy „mit tud már?”

Hanem inkább azt:

• Készen áll rá?
• Kíváncsi?
• Tud örülni annak, ha valami sikerül?
• Elviseli, ha valami nem sikerül rögtön?
• Van benne annyi önállóság, hogy boldoguljon egy új közegben?
• Mer szólni, ha szüksége van valamire?
• Tud kapcsolódni másokhoz?

Mert az iskola nem csak betűkből és számokból áll. Az első osztály egy hatalmas érzelmi és szociális változás is. És talán ezért nincs egyetlen lista sem, amit kipipálva biztosan kijelenthetjük: igen, ez a gyerek most már iskolaérett. Van, akinél egyértelmű, másoknál hónapokig őrlődik rajta a család. És szerintem mindkettő teljesen rendben van. Érdemes meghallgatni az óvónőt, a szakembereket és  utánanézni annak is, milyen iskola várja majd a gyereket. De közben érdemes figyelni arra a kis belső szülői hangra is. Mert mi nem egy „leendő elsős” kategóriát nevelünk. Hanem egy konkrét kisgyereket. A maga tempójával, erősségeivel, félelmeivel és érettségével. És végül talán nem az a legfontosabb, hogy szeptember elsején ő tudja-e a legtöbb betűt. Hanem hogy úgy lépjen be az iskola kapuján, hogy készen álljon arra, ami odabent várja.